Indonézia nem éppen alpesi országként él a köztudatban. Pedig, bár nem közismert, de Pápua szigetén 5000 méternél is magasabb hegycsúcsok, sőt gleccserek is találhatóak – mindez az Egyenlítőnél!  Ha viszont Pápuát nem számítjuk, akkor Indonézia legmagasabb hegycsúcsa a több mint 3800 méter magas Gunung Rinjani vulkán éppen itt, Lombok szigetén található (hogy pontosabb legyek, ezt csak a lombokiak állítják, szumátrai arcok szerint a Szumátrán lévő Kerinci vulkán a legmagasabb).

Tulajdonképpen Lombok egész szigete a vulkán meredekebb, lankásabb lejtőiből áll. Ennek ellenére Mataramból szinte soha nem látszik az állandóan felhőkbe burkolózó Rinjani. Mint arra aztán később rádöbbentünk, voltaképpen nem is egy hegycsúcsról van szó, hanem magasabb-alacsonyabb csúcsok egész koszorújáról. A Rinjani eredetileg sokkal magasabb lehetett, csak valaha egyszerűen lerobbant a teteje. Így nincs olyan szép, szabályos kúp alakja mint mondjuk Balin a Gunung Agungnak. Ehelyett egy csonka gúlát képzeljünk el, ami sokkal inkább csonka, mint gúla. A felső pereme erősen cakkos, minden egyes cakk ma már egy külön hegycsúcs, közülük a legmagasabb nyúlik 3800 fölé.

Az abszintról elsőként talán az juthat az eszünk be, hogy „Huh, rettentő erős!”. De ha az abszint, mint téma előkerül, elkezdünk vitatkozni, hogyan kell inni, miért jó stb. Van, aki tisztán issza, van, aki felhígítva, van, aki cukrot éget bele és van, aki nem. Abban viszont egyetértünk, hogy más, mint a többi alkohol, s hogy éppen ezért foglalkoznunk kell vele. Talán attól más, amitől mintegy rituálévá válik az abszintivás.

Két hagyomány van: az egyik francia, a másik cseh szokás. A francia abszintot önt a pohárba, majd egy abszintos kanálra kockacukrot tesz és leönti jéghideg vízzel. A cseh elkészítési mód szerint a kockacukrot abszinttal kell leönteni, majd meg kell gyújtani. Megvárjuk, míg a cukor kicsit karamellesedik, majd egy kis vízzel leöntjük. Persze, a vizet sokan kihagyják ebből a szertartásból, mert töményen szeretik az abszintot.

Az elmúlt hetekben rengeteget olvashattunk arról, hogy milyen egy magyar fiatal élete külföldön, az itthoni viszonyokhoz képest. Kíváncsi voltam, hogy milyen ez a másik oldalról. Megkértem egy iráni barátomat, Farhadot, aki évekig Budapesten tanult, majd miután lediplomázott, visszatért Sirázba, hogy meséljen nekem arról, milyen az élete Iránban.

(A későbbiekben az idézőjeles mondatok szó szerinti idézések Farhadtól.) Őszintén szólva, nem kifejezetten a bulikról, vagy a nemek közti kapcsolatról akartam írni, de valahogy annyira erre terelődött a szó, hogy most mégis főként erről szól ez az írás. Persze egy olyan országban, ahol ennyire domináns a nemek közti szegregáció, végeredményben érthető, ha egy huszonéves fiú gondolatai erre terelődnek, ha arra kérjük, hogy hasonlítsa össze budapesti életét az iráni mindennapjaival.

Bevállalod? Igen vagy nem? Én néztem, szerettem, mint a tízmillió magyarból kilenc egész kilenc. Amióta kiköltöztünk, piszkálta a fantáziám, hogy itt vagyok egy „köpésre” (300 mérföld, kb. 450 km) Southforktól, így nem voltam rest, amikor látogatóba érkezett a barátnőm. Bevágtuk magunkat a kocsiba, és uzsgyi! A rádióban hol a Kid Rock – Sweet Home Alabama, hol valami meghatározhatatlan latin-sramli szólt, hol pedig mi dünnyögtük a sorozat főcímdalát…

Dallas város kopott, esőszürke arcát mutatta éppen nekünk. Nagyon republikánus a hely – olyannyira, hogy Southforkban még a térkő is Texas térkép formájú, és George Bushról autópálya-csomópont van elnevezve (csak a Tarlós úrnak ne mondjátok, nehogy ötletet merítsen belőle). Aztán egyszer csak kiértünk egy nagyon szép, tágas vidéki placcra, ahonnan befordultunk  A Helyre.

Van egy különleges bolt Londonban. Nem egy hippi/punk/egyedi (vagy egyszerűen csak menő) bolt Camden Townban, vagy egy helyes kis könyvesbolt Covent Garden környékén, és főleg nem egy luxus ruhaüzlet a Sloane Streeten. Ez a bolt a Hoxton Streeten található, Hackney-ben, London egyik kevéssé szimpatikus negyedében.

Hackney-ről talán elég annyit tudni, hogy London egyik tipikus munkásterülete volt az 1970-es, 1980-as évekig, amikor is a nagyobb vállalatok, ipari létesítmények a gazdasági átrendeződés következtében kivonultak a városrészből, ahol ezek után csupán autóbontók, hulladék-feldolgozók és raktárépületek maradtak. A teljes kép érdekében ehhez adjuk hozzá, hogy a munkanélküliség (főleg Dél-Hackney-ben) jóval magasabb, mint a londoni átlag (Dél-Hackney és Shoreditch: 8,1%, London: 4,3%), és hogy míg Angliában a szegénységben élő gyerekek aránya 2009-ben 21% volt, addig Hackneyben 40%. Aki hozzám hasonlóan valamiért betegesen érdeklődik a lepukkant, gettós városrészek iránt, és szeretne többet megtudni Hackney-ről, az hallgassa meg Zöld Professzor mesterművét, és máris elmegy a kedve az egésztől.

„Welcome to Hackney, a place where I think somebody’s been playing Jumanji.                                      

A Manor where man are like animals, an’ they’ll yam on you like they yam on food.”

Egy jó kis latinos sorozat? De nem az Eszmeraldás-Izaórás! Jöhet?

Úgy gondoltam, szükség van egy összeállításra azok számára, akik  a jövőben Madridba látogatnak, azoknak pedig, akik eddig még nem tervezték, legyen ez a mézesmadzag. Azt hiszem, írok majd múzeumajánlót, kávézó-, bár- és étteremajánlót, most viszont csak jöjjenek a random kedvenc helyeim:

Könyvmolyoknak kihagyhatatlan a Retirohoz (ez Madrid egyik legnagyobb parkja) vezető sétányon található könyvvásár. Van itt minden: kerek, szögletes, hosszú és  rövid, lapos vagy tömör, csomagolt és meztelen, egész vagy megkezdett, édes, keserű, tavalyi, idei és mindenféle…pont ahogy Gombóc Artúr szereti. Ja, hogy az a csoki volt? Mindegy, a kettő hasonló élvezetet nyújt.

Kínában élő szerzőnk, Csontos Sára korábban összegyűjtötte azt a 10 dolgot, amit a legjobban szeret Kínában. Ezúttal a kellemetlen, idegesítő és az európai ember számára szinte elviselhetetlen dolgokat mutatja be nekünk:

1. Köpködés, krákogás

„A padlóra köpni tilos” tábla a szentendrei skanzenben bizonyítja, hogy a köpés nem is olyan rég még hazánkban is elterjedt jelenség volt. Mindez nekem már kimaradt az életemből, így undorral vegyes borzongással tölt el nap mint nap, hogy Kínában ez a szokás még igen elevenen él.

Jó egy hónappal ezelőtt megtört a jég és kimozdultam a kényelmes kisvárosi életből, Svédország fővárosa, Stockholm irányában. Az élmény leírhatatlan volt: egy multikulti, nyüzsgő, igazi európai fővárosban találtam magam, ahol kedvemre választhattam a meghitt kávézók és a vad, északi rockzenét játszó klubok között.

Természetesen a kulináris élmények előnyt élveztek a rövid kirándulás során. Mivel az előzetes kutatásaim alapján igazi ínyencségekre számítottam, így az óváros egyik fiatalos, hippi hangulatú kávézójában végül a svédasztal kínálta lehetőségek közül a garnélarák mellett döntöttem – és nem bántam meg. Apropó svédasztal! Belegondoltatok már, hogy honnan származik a kifejezés? Miért pont a svédekhez kötjük ezt a laza módot a különböző ételek kínálatára?

Kairó belvárosában, a Tahrír téren felállított pódiumok, sátrak, transzparensek és a heves utcai harcokat látott Mohammed Mahmúd utca sarki épületének betört ablakai őrzik az idei év történelmi és sorsfordító eseményeinek nyomait Egyiptomban – és az emberi lelkek.

Miközben a Meret Basa út irányából a történelmi jelentőségű tér elejénél felállított, sorompóval jelölt ellenőrzőponthoz érek, egyiptomi útitársam, Kerím mosolyogva mondja a körém sereglő helyieknek – akik közül páran származásom hallatán “Buskas”–t, a magyar labdarúgót emlegetik – “eljött megnézni a szabadságot.” Előbbi mozzanat, a legismertebb magyar játékos megnevezése “referenciaként” a helyiek részéről az elmúlt évtizedekben bármikor – sőt talán bárhol megtörténhetett volna – utóbbi azonban nyilvánvalóvá tette, hogy idén, ebben az országban valami történt.

Az izraeli arab és zsidó polgárok nagyon szegregált környezetben élnek, ebből kifolyólag a két nagy csoportnak kevés lehetősége nyílik az értelmes interakcióra. Izraelben a legtöbb iskola is szegregált, főként az általános és középiskolák.

A kétnyelvű iskolák alapvető feltevése, hogy az arab és zsidó lakosság ilyen mértékű elválasztása, ilyen fiatal kortól nagy problémát jelent, hiszen úgymond serkentik a rivális nézőpontokat, attitűdöket és ezzel az erőszakot – az arab kisebbség iskolái a neheztelés és ellenségeskedés melegágyai, míg a zsidó iskolákban megerősítik a diákokban a szegregáció szükségességét, a többiektől való aggodalomra, illetve félelemre alapozva. A gyerekek közvetlenül arra vannak oktatva, hogy fenntartsák a nemzeti értékeket, indirekt módon pedig arra, hogy Izrael és intézményei felé más-más nézőponttal rendelkező csoportokba szocializálódjanak.  Erre a problémára próbálnak megoldást nyújtani a kétnyelvű, integrált iskolák.

Nairobi rengeteg “állati” látványosságot tartogat látogatói számára, ám sajnos ezek nagy része leginkább csak egy állatkert, ahol az ajándékbolt a legfontosabb, és ráadásul 20 euro körüli összegért ez kész rablás. Egyszóval nem éri meg. Egy helyet viszont mégis szívből ajánlok, sőt szinte kötelezőnek tartok a Kenyába látogatók számára: a David Sheldrick Wildlife Trust kiselefánt menhelyet, és nem csak azért, mert a belépő csak 5 euro.

Bár az első árva elefántot, Samson-t 1954-ben vette gondozásába David Sheldrick, a David Sheldrick Wildlife Trust hivatalosan 1977-ben nyitotta meg kapuit. Azóta (2008-as adat) 82 elefánt életét mentették meg . Elefántok mellett a menhely orrszarvúaknak is otthont ad. Maga a szervezet más vadon élő állatoknak (pl. zebráknak, vadmalacoknak, madaraknak) is segítségére siet különböző nemzeti parkokban, ha – és amikor – szükséges. Ezen kívűl egy mobil állatorvosi klinikáért is felelős és az állatok jólétéért küzd. Látogatásunkkor viszont a fő látványosság 18 – 20 játékos elefánt gyerkőc.

Chile fővárosát, Santiago de Chilét a spanyol konkvisztádor, Pedro de Valdivia (a képen háttal) alapította 1541-ben egy olyan helyen, amit megfelelően védhetőnek tartott az őslakos mapuche indiánok ellen. A számítása nem jött be, a mapuchék néhány hónap múlva porig rombolták Santiagót. Valdivia elmenekült, majd egy nagyobb hadsereggel tért vissza, újra megalapította a várost, és innentől kezdve egyetlen dolog érdekelte: minél több aranyat szerezni az őslakosoktól. Az egyik fosztogató-körútja során viszont a mapuchék elkapták, és azt mondták neki: ha annyira kell az arany, akkor tessék – és olvasztott aranyat öntöttek a szájába, kivágták a szívét és ivóedényt csináltak a koponyájából.

Miután megérkeztem Párizsba és berendezkedtem abba a lakásba, amiben az elkövetkezendő két hétben lakni fogok (vagy még tovább, sose lehet tudni), az egyik francia barátom meghívott vacsorázni. Elmondta, hogy egy olyan helyre megyünk, amit a francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy is nagyon szeret: egy igazán remek, híres kínai étterembe, a Tong Yenbe.

Tudtam, hogy elegáns hely, úgyhogy kaptam az alkalmon és felvettem azt a fekete Szegedi Kata ruhámat, amit az utolsó Budapesten töltött napomon vettem tőle. Pontban 9-kor ott voltam, ahogy megbeszéltük, de a francia barátomra várnom kellett – sebaj, megszoktam. Amikor beléptem, máris jött egy kínai hölgy, aki a foglalásomról kérdezett és segítőkészen elkérte a kabátom és a sálam.

A mexikói kultúra egyik alapvető vonása a halálhoz fűződő sajátos viszony. Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással, különös tekintettel annak naturális oldalára.

Ez az obszesszió a prekolumbián időkből ered: a maja és azték piramisok is tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve. Aztán erre a szubsztrátumra rátelepedett a sötét, gyászos spanyol katolicizmus, amely szintén elég kiemelt helyen kezelte a halál tematikáját. Végül jött a mexikói forradalom, amikor az emberek úgy hullottak, mint a legyek, illetve jelenleg a drogháború. Ritka, hogy egy mexikói bulvárlapnak ne legyen legalább egy lefejezett hulla a címlapján, mindenféle kikockázás nélkül, általában egy bikinis topmodell fényképétől pár centire.

Még az itt élőknek is nehéz Budapestet olyannak látni, amilyen valójában. Egyszerre nyüzsgő világváros és a fürdők városa, de másszor provinciális helynek tűnik, amely csak nehezen tud megbirkózni a problémáival. Külföldön sem más helyzet: látnak minket ilyennek és olyannak egyaránt, és vannak, akik úgy beleszerettek a városba, hogy mindenkinél pontosabban látják a szépségét és a hibáit.

A Budapestet ért kritikák tárgyában megegyeznek az itt élők és a turisták. Szinte mindenki a belső kerületekben is omladozó bérházakat, az eltérő stílusban megvalósuló felújításokat és a tömegközlekedési eszközök lepusztultságát látják problémaként. Ugyanakkor fővárosunk izgalmas célpontnak számít, hiszen olyat nyújt, amit a legtöbb nagyvárosban nem élhet át egy utazó: egy olyan várost ismerhetnek meg, ami nem egy elkerített turistarezervátumként működik, hanem egy élő, lélegző hely. Kérdés, hogy ki hajlandó túllendülni az előítéletein és jobban megismerni Budapestet, felfedezni a rejtett értékeit.

Idősebb Pieter Bruegel mindig is a kedvenc festőim közé tartozott. A németalföldi művészre igen nagy hatással volt Hieronymus Bosch részletgazdag képi világa, Bruegel képein elevenen tárul fel elénk a 16. század paraszti hétköznapjainak apró mozzanatai.

Nagyoin megörültem tehát, amikor egy plázában nézelődve egyik festményét pillantottam meg egy 500 darabos puzzle formájában.

Borsos áron meg is vásároltam, majd hazaérve gyermeki izgalommal nekiestünk A betlehemi népszámlálás címet viselő festmény kirakásának. A kezdeti nehézségeket továbbiak követték, mígnem arra jutottunk, hogy az interneten megkeressük nagyobb formátumban a képet, ezzel is könnyítve a részletek tökéletes összeillesztését. Ám mikor tüzetesebben megvizsgáltuk az eredetit, nevetésbe fojtott elképedéssel vettük észre, hogy bizony a kínai puzzle-gyártó cég nagyvonalúan több részletet is kihagyott, megváltoztatott a képen. Például, hiányzik a fa mögül a nap és több szereplő is, mások a fák alakjai, sőt a figurák ruhái is.

 Fotó:© Shannon Donahue, WEBN News 2008 (Creativ Commons)

Zenélő politikusok? Merült fel bennem a kérdés, mikor elolvastam Magyar Eszter Simonyi Andrással készült riportját, a globspot.hu oldalon. Az átlagemberben a politikusról az a kép él, hogy mindig öltönyben van, érthetetlen kifejezéseket használ és persze sokat keres. Azonban, mint valamikor politikatudományból diplomázó valakit, engem mindig is jobban érdekelt, hogy ezen külsőségek mögött mi van még.

Jó, a politikusok sötét oldalától én is félek, de az a bizonyos másik oldal valóban érdekes lehet. Mikor a korábban hivatkozott cikkre találtam, kissé megvilágosodtam. Rájöttem, hogy a zenélő politikus, mint olyan, minden fiatal számára vonzó lehet. Nem kell tehát temetni a rock and rollt, ha bekerül a politikába! 

A következőkben egy olyan listát láthattok, ahol egykori muzsikusok szerepelnek, akik később komoly politikai pályát jártak be. Csapjunk bele!  

Amikor először szembesültem Párizs elképesztő multikulturalizmusával, izgalmasnak és érdekesnek találtam. Majd amikor a barátnőmmel beköltöztünk a város egyik legveszélyesebb külvárosi negyedébe – Pantinbe –, ahol nem hogy hollóból ritka a fehér, de emberből is, bevallom, féltem.

Nagyon távol álljon tőlem, hogy kollektíven erőszakkal gyanúsítsam az arab férfiakat, mégis éjszaka hazasétálva nyugodtabb lennék, ha történetesen jobban hasonlítanának az original európaiakra. Akárhogy küzdöttem az előítéleteim ellen, a negyed híre erősebb volt, hiszen még a rendőrök is figyelmeztettek, hogy nem kéne ideköltöznünk. Ez a felismerés pofonként ért: eddig kicsit segget csináltam a számból, mert mindig is a multikulturalizmus nagy támogatójaként tartottam magam számon. 

Spanyolországban egy turistának az egyik legnagyobb kihívás, mondhatnánk, a legnagyobb falat az, hogy hol, mikor és mit egyen. Már persze azok után, ha képes megértetni magát, és megérteni a helyieket, hisz a spanyolon kívül ehhez nemigen használhat mást.

Imádom a főzőműsorokat. Szeretek enni, főzni, végzettségemet tekintve pedig kommunikátor vagyok, így szinte magától értetődő, hogy majdnem minden étellel kapcsolatos műsorra azonnal rá tudok kapni.

Pontosan nem tudom felidézni az évet, amikor divat lett a gasztronómia, de egyszer csak felbukkant Jamie Oliver, Nigella Lawson (és az utóbbi magyar megfelelője, Stahl Judit), 2004-ben pedig megjelent az a csatorna, ahonnan azóta is 24 órában áradnak a jobbnál-jobb receptek és gasztronómiai okosságok.

Emellett elszaporodtak az amerikai sorozatok és a különféle gyorséttermek is, utóbbiak közül a mexikóiak sem maradhattak ki. Mindezen dolgok valamilyen ördögi kombinációja révén pedig megjelent az embereknek az a csoportja, akik ugyan még soha nem jártak Mexikóban, de még tisztességes mexikói étteremben sem, mégis úgy érzik, hogy ismerik ezt a konyhát, "szakértenek" róla, sőt, néha még azt is hiszik, hogy igazi mexikóit főznek.

Avagy 'Imádkozz és dolgozz!' Róma és a Vatikán viszonya sokáig nem volt egyértelműen befogadó, egészen Mussolini fasiszta diktatúrájáig, amikor is az akkori pápa és Benito Mussolini egyezségének köszönhetően összemosódott a mini állam és Róma határának vonala.

Húsvéti Szentmise, 2011. 04. 24.

Mindamellett, hogy a vallás felé nyitottság Olaszországban hanyatlóban van, még most is rengeteg katolikus szellemiségű embert lehet találni az országban, és amíg világ a világ a katolikus vallás bölcsője Róma marad, vagyis pontosítsunk, a Vatikán állam.

Érdekes módon az állam saját pénznemmel és autórendszámmal rendelkezik, ennek ellenére az eurót használják és vatikáni jelzésű autót alig látni - ami valahol érthető is, hiszen a Rómába látogató turisták mindig felkeresik a Szent Péter teret, még ha nem is vallási okból, akkor is egy rövid túra erejéig elmennek a Vatikánba. Azért is érdemes megnézni a szentélyt, mert szabad az átjárás; még maguk a rómaiak sem tudják, hogy pontosan hol is van a közigazgatási határvonal a két egység között.

Régóta nem volt annyira szüksége új ötletekre a médiának, mint most. Persze ezzel nem mondtunk újat, mindenki látja, hogy átalakulóban a sajtó, csak azt nem, hogy mégis hová alakul. Az újságok régi működési modellje már nem működik rendesen, az új modellt viszont még senki sem találta ki, egyelőre mindenki csak tapogatózik. Egy ötletünk azonban nekünk is akadt.