Nem sokkal elutazásunk előtt fedeztem fel magamnak Paula Deent. A Food Network-ön vannak műsorai (a TV Paprika amerikai megfelelője), ahol a hamisítatlan déli konyhát hirdeti. Házias ízek, nagymama-szerű megjelenés, laktató fogások - szinte azonnal beleszerelmesedtem a Paula’s Home Cooking c. műsorba. Szerintem sokat elmond mind a készülő ételekről, mind róla, hogy a konyhasziget közepén egy beépített fritőz van. A déli konyha esszenciája – az eddig látottak szerint – a mennyiség. Itt nincs pipiskedés, tányér közepére egy kis kupac, aztán szevasz. A cél: annyira megetetni a vacsoravendéget, hogy lehetőleg ne tudjon megmozdulni utána, s a folyamat során minél több zsiradékot és cukrot vigyen a szervezetébe. Paula vaj iránti szeretete okán méltán híres. (Gondolom most már csak azért is rátesz még egy lapáttal. Szó szerint.) Egy másik, még híresebb vonása a tipikus déli tájszólása, aminek koronája az a legendás, orrhanggal dúsított „Hey y’all!”. A „y’all” azaz a „you all” (magyarul: Ti mindannyian) napjában többször is elhangzik errefelé, és a tapasztalatok szerint az angolul nem létező többesszám második személyt hivatott képviselni.

 

Tévedés ne essék, csodálatom Paula irányába szigorúan plátói. Elkápráztat a déliek vendéglátásról alkotott elképzelései, imádom a műsor stílusát és az ő előadásmódját. Ám kizárt dolog, hogy valaha is így fogok főzni. Nem vagyok kalóriaszámláló, de sejtésem szerint egy Paula Deen-féle tortát csakis egy hetes koplalással lehet egyensúlyozni, vagy 5 óra folyamatos tornával – szeletenként. És nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy nem lehet egyszerre több műsorban szerepelni, egy csomó magazint ill. könyvet kiadni és még éttermet is vinni egyes-egyedül. Paula Deen immár egy brand, egy jól eladható arc, ami mögött rengetegen dolgoznak, hogy továbbra is előadhassa az egyszerű háziasszony szerepét. 

Pár nappal ideutazásunk előtt tudtam meg, hogy Paula savannah-i illetőségű. De jó! Ciki, nem ciki, egy pillanatig úgy éreztem, mintha lenne itt egy ismerősöm. A város történelmi központjában található az étterme, a The Lady & Sons. Bobby és Jamie, a fiai nevét azok is gyorsan megtanulják, akik csak pár részt nézett meg Paula műsoraiból (ahogy én is), annyira gyakran emlegeti őket. Ők ugyancsak szerves részét képezik a birodalomnak, szintén szakácsok és maguk is könyveket adnak ki illetve szerepelnek műsorokban. 

Péntek este elhatároztuk, hogy megünnepeljük azt, hogy végre letettük a kauciót az új albérletünkre. Odakeveredtünk a Lady-hez, és szinte biztosra vettem, hogy nem lesz helyünk. Már benne voltunk a vacsoraidőben, és ismerve az étterem népszerűségét, lehetetlennek tűnt, hogy még beférjünk. Az  ültető-hosztessz, nagy meglepetésünkre, rögtön foglalt egyet, kb. két órával későbbre. Amikor  visszatértünk, még arra is volt időnk, hogy bejárjuk az étterem melletti szuvenírboltot, telis-tele Paula Deen-es merchandise-szal. Mindenen ott volt a kézjegye: vagy az arcképe figyelt rajta, vagy ő tervezte (na persze!), vagy ő írta, vagy ő ajánlja, stb. A rajongók az ország minden tájáról érkeznek, hogy elköltsék a pénzüket dedikált receptgyűjteményekre, Paula Deen-es bögrékre és „Hey Y’all!” feliratú kötényekre. 

 

Háromnegyed nyolcra szólt a foglalásunk, hét óra negyvenhét perckor már a liftben voltunk, útban az asztalunk felé. Nem hiába, profi a szervezés. Az étterem három szintes, minden szinten ülnek kb. százan egyszerre, és többször forgatják az asztalt egy este alatt. Még akkor is zajlott az ültetés, amikor már a vacsora vége felé jártunk. (Beleszédülök, ha arra gondolok, mennyi bevétel folyhat be egy ilyen, nem túl jelentős pénteki nap alatt.) Lehet "a la carte" rendelni, vagy választhatjuk a korlátlan fogyasztású büfét is. Természetesen a büfére szavaztunk, nemcsak a kedvező ár/érték arány miatt. Főételnek választhatunk rántott csirkét, garnélát, sertést. A köretekből van a legnagyobb választék: különböző zöldségek, krumpli, jam, kukorica, bab. A pincérnőnk, mint minden amerikai vendéglátói egységben, figyelmes volt, barátságos és minden rezdülésünket figyelte. Minden mondatba sikerült belekombinálnia a „y’all”-t, csak a miheztartás végett. 

 

Maga az étel nem volt annyira átütő erejű. Finom volt, de csak mint egy átlagos képességű háziasszony alkotása. Ami meglepően jól sikerült, az a kétfajta kenyér, amit külön szolgáltak fel. Az egyik, egy pogácsához hasonló zsömle, amit fokhagymával dörzsöltek be és sajttal szórtak meg. A másik pedig inkább pancake-szerű volt, kukoricaliszttel készült és vajban sütötték ki. Az édes íze csak még jobban kihangsúlyozta a palacsintás jellegét. 

Amíg ott vacsoráztunk, három szülinapos társaság is volt a teremben. Úgy látszik, sokan inkább különleges alkalmakkor keresik fel ezt az éttermet, és a pincérek gondoskodnak arról, hogy az ünnepelt valóban különlegesnek érezze magát. (Ez egyébként minden amerikai étteremre igaz. El tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akik visszaélnek ezzel a megkülönböztetett bánásmóddal.) Az első alkalommal, mikor hangosan megkértek mindenkit, hogy énekeljen, szkeptikusan néztem körbe. Aztán majd leestem a székemről, annyian kezdték el egyszerre zengeni, hogy 'hepi börzdéj'. 

 

Habár a fogások nem voltak olyan ízletesek, mint ahogy azt elképzeltem, ez nem akadályozott meg minket abban, hogy bőségesen teleegyük magunkat. Valójában mindenből csak keveset vettünk, de a választéknak hála, első találkozásunk a tradícionális déli vendéglátással felettébb kielégítőre sikeredett. Lehet, hogy ha a menüről választottunk volna, az másmilyen képet festett volna a konyha képességéről. De mindenképpen át szerettük volna élni a bőség érzését, ami annyira jellemző erre a vidékre. Bálványomhoz, Paula Deenhez nem kerültem közelebb, de a tény, hogy teli hassal, elégedetten távoztunk az étterméből, bizonyára boldoggá tenné őt is.

 

 

Szerző: Yaya Lee, Savannah