Indonézia nem éppen alpesi országként él a köztudatban. Pedig, bár nem közismert, de Pápua szigetén 5000 méternél is magasabb hegycsúcsok, sőt gleccserek is találhatóak – mindez az Egyenlítőnél! Ha viszont Pápuát nem számítjuk, akkor Indonézia legmagasabb hegycsúcsa a több mint 3800 méter magas Gunung Rinjani vulkán éppen itt, Lombok szigetén található (hogy pontosabb legyek, ezt csak a lombokiak állítják, szumátrai arcok szerint a Szumátrán lévő Kerinci vulkán a legmagasabb).
Tulajdonképpen Lombok egész szigete a vulkán meredekebb, lankásabb lejtőiből áll. Ennek ellenére Mataramból szinte soha nem látszik az állandóan felhőkbe burkolózó Rinjani. Mint arra aztán később rádöbbentünk, voltaképpen nem is egy hegycsúcsról van szó, hanem magasabb-alacsonyabb csúcsok egész koszorújáról. A Rinjani eredetileg sokkal magasabb lehetett, csak valaha egyszerűen lerobbant a teteje. Így nincs olyan szép, szabályos kúp alakja mint mondjuk Balin a Gunung Agungnak. Ehelyett egy csonka gúlát képzeljünk el, ami sokkal inkább csonka, mint gúla. A felső pereme erősen cakkos, minden egyes cakk ma már egy külön hegycsúcs, közülük a legmagasabb nyúlik 3800 fölé.
A Rinjani túrának a lehető legszimplább módon kezdtünk neki: elmentünk a Senggigin található számtalan turistavadász iroda egyikébe és befizettünk fejenként nem egész 100 dollárt egy háromnapos túrára. Az iroda ezért az összegért cserébe vállalta, hogy biztosítja számunkra a napi háromszori étkezést, sátrat, hálózsákokat, a mindezeket cipelő hordárokat, valamint egy profi túravezetőt is. Ez így elég korrektnek tűnt és tulajdonképp tartották is minden vállalásukat – bár úgy indonéz módra. Az irodában arra az egy dologra mulasztottam el rákérdezni, hogy pontosan akkor milyen magasról is megyünk fel milyen magasra. Talán jobb is így, mert ha már ekkor megtudom a valóságot, talán be sem fizetünk a túrára…
A megbeszélt napon, hajnali ötkor értünk is jött egy dzsipes csávó és elfuvarozott minket Mataramból a Rinjani északi lábánál fekvő Senaru faluig a világ egyik legdurvább hegyi szerpentin útján. Olenka számára ez a kocsikázás keményebb próbatételnek bizonyult, mint az egész túra, olyan rosszul lett a sok hajtűkanyartól, hogy összerókázta az egész kocsit. Az erős kezdést még keményebb folytatás követte. Senaruban közölte velünk Ismail, a túravezetőnk, hogy az első nap, a 600 méteren fekvő faluból 2600 méterre kellene feljutnunk a kráter pereméig. 2000 méter szintemelkedés egy nap alatt!
Ez gyakorlatilag folyamatos fölfelé tartó menetelést jelentett, mindenfajta vízszintes szakasz nélkül… Ismail túravezetése kb. abból állt, hogy tíz perc alatt felszaladt egy olyan szakaszon, ami Olenkának fél, nekem egy órába került. Mindig jó előre ment, majd aludt pár órát mire utolértük. Szerencsére eltévedni, vagy akár csak ösvénytől letérni lehetetlenség volt, mivel azt két oldalról vagy áthatolhatatlan dzsungel vagy szakadékok szegélyezték.
Ismail kvalitásainál sokkal inkább elképesztett minket a teherhordók teljesítménye. Bambuszkosarakban cipelték az összes felszerelésünket, fejenként legalább ötven kilót. Így is csaknem olyan gyorsan haladtak, mint a vezetőnk, mindezt ráadásul úgy adták elő, hogy még egy normális cipőjük sem volt.
Ócska vietnami papucsokban nyomták végig a tripet, sőt az egyik hordárgyerek mezítláb (!) gyalogolt fel 2600 méter magasra. És ne kigyúrt sportembereket képzeljünk el, hanem a legszimplább, beesett arcú, hiányos fogsorú lomboki falusiakat, akik egyik cigarettát szívták el a másik után, és úgy néztek ki, mint akiknek már attól tüdővérzésük lesz, ha csúnyán rájuk nézünk.
Míg el nem felejtem: a túrán útitársunk volt egy enyhén autistának tűnő spanyol páros is. Megérkezéskor elfelejtettek köszönni és bemutatkozni, a túra végén elköszönni, viszont legalább közben sem szóltak egy kurva szót sem. Mint kiderült, hallgatásuk mély bölcsességet leplezett: ők csak egy kétnapos túrára fizettek be, és nem vállalták be a kráterbe való leereszkedést…
Az első nap optimizmusának lendületével felfele haladva arra is jutott még energiám, hogy megfigyeljem a trópusi flóra övezetességét. Utunk első egy-két kilométere még banánültetvények között vezetett, majd ahogy áthaladtunk a Rinjani nemzeti park határát jelző kapun, egyből megkezdődött a hardcore dzsungel. Az ösvényen már ekkor is nagyon nehéz volt haladni, a fák gyökerei néha természetes lépcsőket alkottak, de sokkal gyakrabban akadályozták a haladást, és legalább 200 méterenként volt egy keresztbe fekvő fa is az „úton”.
Úgy kb. 1000 méteres magasságtól különös broméliaszerű növények tűntek fel. Amilyeneket otthon is szoktunk cserépben nevelni, csak ezek itt kétszer akkorák voltak, mint egy ember. Még magasabbra érve egészen valószerűtlen jelleget öltött az erdő. Itt már beértünk a „felhőbe”, mindenhol köd gomolygott, a fáknak mintha szakálla nőtt volna, sárgás moha lógott róluk, a földet páfrányok és óriás túlfejlett mohák borították. Az állatvilág jelenlétét leginkább csak kísérteties hangok formájában érzékeltük: rikoltások, csecsemősírás, robotpittyegés, minden volt. Láthatóan csak a majmok mutatkoztak meg.
Az egyik pihenőt kimondottan ellepték a potya kajára utazó makákók. Már korábban is levágtuk, hogy a majmokkal nem árt vigyázni: ha egy kutyának dobunk egy darab kekszet, hálásan csóválja a farkát és várja a következőt. A majmok ezzel szemben ilyenkor egyből betámadnak minket és megpróbálják az egész zacskót kitépni a kezünkből. Egész váratlanul baromi agresszívek tudnak lenni. Az az öreg majom, akinek több kekszet is dobtunk, egyszer csak minden átmenet nélkül vicsorogva nekünk ugrott. A teherhordók szerencsére hamar befenyítették őket azzal a hatalmas virgácsszerű rőzsenyalábbal, amiről addig nem tudtuk, mivégre tartják maguknál.
A majmos pihenő után egyébként radikálisan megváltozott a táj képe: hirtelen vége szakadt az esőerdőnek, a kopár hegyoldalt sárgás kiaszott fű borította, furcsa, az otthoni fenyőkre csak kevéssé emlékeztető tűlevelű fák tűntek fel szórványosan. Az idő is sokkal hidegebbre fordult, bár a szél ekkor még kimondottan kellemesnek tűnt a dzsungel szaunaszerű hőségéhez képest. A talaj alól itt már sok helyen felszínre bukkantak az egykori lávafolyások, az ösvény is beszigorított, rohadt nehéz volt haladni a kőgörgeteges terepen.
A kráter pereménél lévő táborhelyünket végül pont naplementére sikerült elérni, több mint tízórás gyaloglás után. A látvány tényleg felséges volt: nem tudom nézett-e valaki fényképeket az interneten a Rinjaniról. Mindenesetre felejtse el őket. Élőben a látvány összehasonlíthatatlanul ütősebb, kimondottan monumentális. Több mint ezer méter magas, vörösesbarna sziklafalak zuhannak bele egy türkizkék tóba, amelynek a közepén egy új és még napjainkban is aktív vulkáni kúp, a Segera Anak növekszik. Mindez ráadásul a naplemente fényében, a gomolygó felhőfoszlányokkal igazi boszorkánykonyhának tűnik.
Az egész tájnak a hegyi tóval, meg a fenyőfákkal olyasmi jellege van, amit Alaszkába vagy a Yellowstone parkba képzel el az ember, de semmi esetre sem Indonéziába. Mindenestre nagyon furcsa volt belegondolnunk, hogy ugyanazon a szigeten vagyunk, ahol pár napja még kókuszpálmák árnyékában beacheltünk. A halálosan kimerítő nap végén azzal az érzéssel tértem nyugovóra, hogy lám, megérte a szenvedés, felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak és másnap a leereszkedés a kráterbe és a fürdőzés a meleg forrásokban már csak amolyan lightos wellness progi lesz.
Ezt a wellnesst tuti emlegetem majd életem végéig… A kráter tripet hajnali ötkor kezdtük, hogy még elcsípjük a napfelkeltét. Utána kezdődött a leereszkedés a gyakorlatilag függőleges sziklafalon. Az ösvény – már ahol egyáltalán létezett –, életveszélyes volt: ha itt valaki rosszul lépett, az ötszáz métert zuhant… Néha szó szerint hegyet mászni kellett, szóval igazi sokkterápia egy magamfajta tériszonyosnak. Az egész parázás közepette csak egyvalami vigasztalt: lám, mi legalább lefelé megyünk ezen a terepen, nem úgy, mint az a jakartai csoport, akik szembe jöttek velünk és felfele másztak ugyanitt. Délután pedig vár minket a relaxálás a meleg forrásokban. Kb. délután kettőre értük el az áhított célt, úsztam a termálvízben és a boldogságban.
Ekkor felbukkant Ismail, aki fapofával, de a hangjában érezhető kárörömmel közölte velünk, az addig gondosan elhallgatott infót: a Rinjani kráterbe igazából két út vezet, az egyik, amelyiken jöttünk és a másik, amelyik igazából még sokkal durvább, mivel ott háromezer méterre kell felmenni, mielőtt leereszkedne az ember a túloldalon. Ő tehát azt javasolja, hogy azon az úton menjünk vissza, amelyiken jöttünk, ehhez viszont még aznap el kéne indulnunk, hogy a harmadik nap estéjére hazaérjünk.
BSSSZA MEG A QR%+!× !!!! De nem volt más választásunk. Még aznap megkezdhettünk visszamászni a halálszakaszon, ahol a délelőtt ereszkedtünk le. Bennem ekkor elpattant valami, többször majdnem elbőgtem magam. Legendásan jó fizikai kondimmal tényleg kész csoda, hogy képes voltam ezt a több mint hatórás sziklamászást véghezvinni. Valószínűleg csak azért nem adtam fel, mert tudtam, hogy innen tényleg nincs más kiút. Lombokon aztán nincs helikopteres mentőszolgálat, a Rinjanira kocsival sem lehet feljutni.
Aki innen nem képes a saját lábán lemenni, azt a keselyűk falják fel (de kb. tényleg ez a szitu: a túra végén az irodában megkérdeztük a szervezőket, mégis mi van, ha valaki pl. eltöri a lábát, ami itt nagyon könnyen előfordulhat. A válasz az volt, hogy ilyenkor az illetőt egy teherhordó viszi le a csinos kis bambuszkosárban… hmm). A harmadik nap már „csak” le kellett jutni a krátertől Senaruba. Ez alatt megállapíthattam: a folyamatos lefele tartó gyaloglás, a lábak, különösen a térd számára sokkal megerőltetőbb, mint a felfele kapaszkodás.
Két napig ezután nem is bírtam lépcsőn menni. Mint aztán a Lonely Planetben utánaolvastunk, ez a túra, amit megtettünk 3 nap alatt, valójában 4 vagy 5 napos kirándulás. Az, hogy végül a lenyűgöző panoráma megérte-e ezt az iszonyatos passiót, nehéz kérdés. Én még egyszer három nap alatt nem vállalnám be, az tuti. Aki viszont valamennyit sportol évközben és jobb kondiban érzi magát, semmi esetre se hagyja ki. Elvégre legalább minket sem a bambuszkosárban hoztak le…
Szerző: Gyene Pál
