A mexikói kultúra egyik alapvető vonása a halálhoz fűződő sajátos viszony. Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással, különös tekintettel annak naturális oldalára.
Ez az obszesszió a prekolumbián időkből ered: a maja és azték piramisok is tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve. Aztán erre a szubsztrátumra rátelepedett a sötét, gyászos spanyol katolicizmus, amely szintén elég kiemelt helyen kezelte a halál tematikáját. Végül jött a mexikói forradalom, amikor az emberek úgy hullottak, mint a legyek, illetve jelenleg a drogháború. Ritka, hogy egy mexikói bulvárlapnak ne legyen legalább egy lefejezett hulla a címlapján, mindenféle kikockázás nélkül, általában egy bikinis topmodell fényképétől pár centire.
A halottak napja Mexikóban igazi népünnepély, amikor a családok oltárokat emelnek otthon, az elhunyt szeretteik fényképével, sok-sok papírmasé csontvázzal, virággal és színes papírokból kivágott díszekkel. Este pedig kitelepülnek a temetőbe, ahol a sír mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és bömböltetik a bulizós zenéket hajnalig. De nem csak halottak napján lehet csontváz-ábrázolásokkal találkozni: a Catrina, a vigyorgó, elegánsan öltözött, kalapos csontvázfigura a legváratlanabb helyeken bukkan fel, a fagyizók cégtáblájától a Diego Rivera-festményekig.
José Martí, Diego Rivera, Frida Kahlo és Catrina találkozása egy Rivera-festményen
A korábban már méltatott mexikóvárosi Museo de Arte Popular(Népművészeti Múzeum) tavaly, Mexikó függetlenségének kétszázadik, illetve a mexikói forradalom századik évfordulója tiszteletére meghirdetett egy pályázatot az újkori mexikói történelem jeles eseményeinek feldolgozására – csontvázakból. Történelmi alakokat csontvázként ábrázolni a mexikói népművészetben régi hagyomány, ami abból a kikezdhetetlen megfigyelésből táplálkozik, hogy valójában ezek az emberek már úgyis rég meghaltak – akkor meg miért is ne tegyük ezt egyértelművé azzal, hogy csontvázként mutatjuk be őket. A beérkezett pályaművek azonban, már csak a számuk miatt is, minden morbid műalkotást felülmúltak, amit korábban láttam.
A Függetlenségi Háború kezdete (1810)
A múzeum belső udvarának kerengőjében, két emeleten kiállított körülbelül száz darab szoborcsoportot szemlélve és fotózva az jutott az eszembe, hogy mennyivel szórakoztatóbb így szembesülni a mexikói történelem nagy alakjaival, mint hatalmas bronz lovasszobrok formájában. A morbid, ugyanakkor rettentően vicces és életvidám papírmasé-, fa- és gipszszobrocskákból áradt valami nagyvonalú jókedv: igen, ők a hőseink, egyik sem természetes halállal halt meg, de mindegy is már, a lényeg, hogy meghaltak. Elképzeltem, milyen hatást váltana ki, ha a magyar Néprajzi, vagy a Nemzeti Múzeum pályázatot hirdetne, hogy amatőr művészek csinálják meg a Feszty-körképet csontvázakból. Vagy a Hősök terén az emlékművet. Vagy valamelyik nemzeti romantikus festményt. Persze, nálunk nincs hagyománya az ilyesminek. Pedig felnégyelt, elevenen megégetett, toronyból leugrott és megáradt patakba fulladt nemzeti hősökből igazán nem szenvedünk hiányt.
A Függetlenségi Nyilatkozat aláírása (1813)
A személyes kedvencem az összes közül az a mű volt, amelyiken Andrés Quintana Roo, a függetlenségi háború egyik vezére aláírja a spanyoloktól való függetlenséget és a Bourbonok trónfosztását kikiáltó nyilatkozatot. A kis élőkép (vagy inkább halottkép?) csupa fekete-fehér, gyászos csontvázból áll, mintha nem is a nemzeti történelem egy dicső pillanatát mutatná be, hanem valami nekrofil rituálét.
A mexikói-amerikai háborút lezáró, szégyenteljes Guadalupe Hidalgo-i béke (1848)
Kevésbé dicső az a momentum, amikor Mexikó kikapott az Egyesült Államoktól a mexikói-amerikai háborúban. Mexikó Trianonja 2.400.000 négyzetkilométer (Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Texas) elvesztését eredményezte, ami az ország területének 55%-át jelentette. A vereségtől datálódik a gringók zsigeri gyűlölete Mexikóban, illetve az is ide vezethető vissza, hogy a mai mexikói bevándorlók az Egyesült Államokban gyakran emlegetik azt, hogy ők tulajdonképpen a saját hazájukban vannak, csak a határok nem ott húzódnak, ahol a helyük lenne. Cinikusabb mexikóiak, mint például a tolucai barátaim, ezzel szemben azt mondják: „Kaliforniának nagyobb a GDP-je, mint egész Mexikónak. Mit gondolsz, mi lenne ott, ha nálunk maradt volna? Ugyanaz a kupleráj, mint itt.”
Benito Juárez gyerekkora (elnök: 1858-1872)
Mexikó első indián elnöke, Benito Juárez is megjelenik a szobrokon. A Reform-törvényekkel híressé és közkedveltté vált elnök gyerekkora elevenedik meg az egyik művön, ahol a kis Benito földműves apukája társaságában furulyázik két csontváz-kutyának. Ha valóban ilyen morbid lett volna Juárez gyerekkora, valószínűleg még véresebb lett volna az elnökségét félbeszakító francia-mexikói háború.
Francia invázió (1861-1867)
A franciák ugyanis III. Napóleon uralkodása alatt megpróbálták gyarmatosítani Mexikót, és egy zsoldoshadsereget küldtek az országba, amiben sok észak-afrikai is harcolt. Az elfoglalt területeken létrehoztak egy bábkormányt, uralkodónak pedig megtették Habsburg Miksát, Ferenc József öccsét. A mexikóiak hősiesen ellenálltak, viszont minden csatát elvesztettek – leszámítva egyetlenegyet, a pueblait, aminek az emlékét azóta a vidám Cinco de Mayo-ünnepségek őrzik, illetve az olyan bizarr megnyilvánulások, mint a huejotzingói karnevál. A franciákat végül nem a mexikói fegyverek győzték le, hanem a mexikói hasmenés: a katonák legyengültek, sokan meghaltak, mígnem végül a mexikóiak elfogták és kivégezték Habsburg Miksát. Érdekesség, hogy ha Miksa megmenekült volna, ő követte volna Ferenc Józsefet az osztrák-magyar trónon (és a festői Mexikó helyett talán a festői Madeirán végezte volna).
Pancho Villa és Emiliano Zapata az elnöki palotában (1914)
Gyönyörű az szoborcsoport is, amit egy valós fénykép ihletett (megtekinthető itt). A francia inváziót Porfirio Díaz diktatúrája követte, aminek aztán az 1910-ben kitört forradalom vetett véget. A mexikói forradalom emblematikus pillanata volt, amikor a két fővezér, Pancho Villa és Emiliano Zapata bevonultak Mexikóvárosba, elfoglalták az elnöki palotát, és beleültek az elnöki székbe (Villa középen, Zapata tőle jobbra, sárga sombreróval a kezében). A keményvonalasok szerint ez volt az a pillanat, ahonnan kezdve a forradalom elbukott: se Villából, se Zapatából nem lett elnök, mindkettőjüket félreállították, és egyre mérsékeltebb (=puhányabb) elnökök jöttek, a földreformot elsumákolták, az elit pedig átmentette magát az új rendszerbe.
Pancho Villa meggyilkolása (1923)
Ha már Pancho Villa: van egy, a meggyilkolását bemutató mű is. A forradalom intézményesülése után Észak Kentaurja egy kis farmra vonult vissza a leghűségesebb katonáival, ahol békés, földművelő életet folytatott, amíg egy nap az autójára rá nem támadt egy bérgyilkos-csoport, akik szitává lőttek mindenkit, aki a kocsiban ült. Hogy ki állt a merénylet hátterében, az azóta sem derült ki – ráadásul Villa koponyáját pár évvel később kiásták és ellopták. A koponya aztán megkerült, és a lázadóvezér további csontjaival együtt a mexikóvárosi Monumento a la Revolución alatt került végső nyughelyre. A csontvázakat lelövő csontvázakat ábrázoló szoborcsoport egyszerűen zseniális, különös tekintettel az ablakon kilógó sofőrre.
Élet vidéken (XX.század)
Azóta meg Mexikóban az van, ami. A forradalomból egy egypárti féldiktatúra lett, ami addig ment jól, amíg sok pénz jött az olajból. A kutak azonban apadni kezdtek, volt egy demográfiai robbanás, sok éhes száj, a rendszer pedig pár neoliberális strukturális reformmal sikeresen tarkón lőtte magát. A jelenlegi fő gazdasági húzóágazatok közül a kivándorlás és a drogkereskedelem érdemel említést, meg a Carlos Slim kapcsán már méltatott monopol-üzletágak. Ennek megfelelően a 2010-es Bicentenáriumi Ünnepségek (a függetlenség kétszázadik és a forradalom századik évfordulója) elég savanykásra sikerültek: sokan viccelődtek azon, hogy megint megérett az idő valami alapos törés-zúzásra. Zapata lova még fel van nyergelve, mondogatják a mexikóiak – különösen a zapatisták. Amikor pedig a chihuahuai Pancho Villa-múzeumba mentem (ahol a szitává lőtt autó is ki van állítva), a taxis azt mondta: Ez kéne nekünk ma is, egy Pancho Villa, hogy jól szétlője a sok rohadék fejét. A mexikóiak közül tehát sokan várják, hogy egy modern Zapata vagy Villa végre rendet tegyen. Csak nehogy az igazi Zapata és Villa térjen vissza, csontvázként.
Szerző: Soltész Béla
A szerző írásait a Clandestino blogon olvashatjátok!
