Az abszintról elsőként talán az juthat az eszünk be, hogy „Huh, rettentő erős!”. De ha az abszint, mint téma előkerül, elkezdünk vitatkozni, hogyan kell inni, miért jó stb. Van, aki tisztán issza, van, aki felhígítva, van, aki cukrot éget bele és van, aki nem. Abban viszont egyetértünk, hogy más, mint a többi alkohol, s hogy éppen ezért foglalkoznunk kell vele. Talán attól más, amitől mintegy rituálévá válik az abszintivás.

Két hagyomány van: az egyik francia, a másik cseh szokás. A francia abszintot önt a pohárba, majd egy abszintos kanálra kockacukrot tesz és leönti jéghideg vízzel. A cseh elkészítési mód szerint a kockacukrot abszinttal kell leönteni, majd meg kell gyújtani. Megvárjuk, míg a cukor kicsit karamellesedik, majd egy kis vízzel leöntjük. Persze, a vizet sokan kihagyják ebből a szertartásból, mert töményen szeretik az abszintot.

Ezek az elkészítési módok, szokások a cseh és francia XIX. századi kávéházi kultúrából maradtak fenn. Lehetséges, hogy ez a kultúrkör, illetve a nosztalgia teszi vonzóvá, misztikussá az abszintot? A választ részben az abszint történetében találjuk, érdemes azonban figyelnünk arra is, hogyan látták, vagy éppen láttatták az abszintot maguk a megrögzött abszintozók. Több híres művészről tudjuk, hogy erős abszintivó volt. Írók, festők, akiket név szerint szinte fel sem lehet sorolni.

Rövidebb viszont azoknak a listája, kiket megihletett az abszint. Művészettörténész lévén, azonnal festmények jutnak az eszembe.  Manet volt az első, aki festményen abszintivót ábrázolt. Különös, hogy éppen ezzel a képpel mutatkozott be a Párizsi Szalonban, 1859-ben. A képet persze megbotránkozás fogadta. Ennek oka a mű akkor újszerű realizmusán túl talán maga a téma volt. A kép egy részeget ábrázol, aki ráadásul abszinttól részeg. Mindez ma már persze egyáltalán nem tűnik meglepőnek, de az akkori, A Horatiusok esküjéhez és más, hasonló képekhez szokott közönséget módfelett meghökkentette.

A művészettörténeti okokon kívül talán társadalmi okai is voltak a kép elleni nagy felháborodásnak, hiszen régebbi korok holland képein is láttunk már részeg társaságokat és tivornyázó parasztokat, sőt hatalmas mitikus orgiákat, amelyeken a részeg istenek nimfákat hajkurásznak. Manet és később a többi festő abszintivója azonban más. Nem gúnyos, nem fennkölt, nem sugároz jókedvet, mint a régi idők hasonló témájú festményei. A kor, amelyben Manet képe készült, mozgalmas időszak volt, s nemcsak Franciaországban. Az iparosodás, a tömegtermelés, a modern kor kezdetének időszaka ez. Megjelenik a munkanélküliség és az azt követő lezüllés is. Kilátástalan emberek olcsó örömökben lelnek vigaszt, és az abszint az egyike volt ezeknek a vigasztaló dolgoknak. Az 1800-as évek végén előfordult, hogy ingyen – vagy majdnem ingyen – adták az abszintot a kávéházakban a nap egy bizonyos szakában. Az ital – olcsósága miatt – egyre népszerűbbé, mondhatni divatossá vált, és a franciamániás korabeli Csehországban is elterjedt a fogyasztása.

Henri Toulouse-Lautrec: Monsieur Boileau (1893) Cleveland Museum of Art, USA

Manet, Degas és Toulouse-Lautrec idejében még csak az úgynevezett bohémek körében volt elterjedt. Az abszintivók társadalmi helyzetüket nézve eléggé mélyen álltak. Színészek, „színésznők”, festők, írók és egyéb művészek, vagy éppen csak a semmittevők voltak fő fogyasztói az abszintnak. Érthető tehát, miért használta Manet kifejezési eszközül a realizmust, és az is, hogy miért nem szerette meg elsőre az Abszintivót a közönség.

Edgar Degas: L'Absinthe (1876) Musée d'Orsay, Párizs

Manet után többen is ábrázolták az abszintivást. Érdekes, hogy egyik képen sem látunk hatalmas tivornyát, fékevesztett orgiát. Mai szemmel jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért. Ha ma valaki jól le akarja magát inni egy görbe este keretében, gyakran előkerül a társaságban az abszint is. Jó magas az alkoholtartalma, és elég „menő” dolog abszintot inni, a hozzá kapcsolódó szertartásosság miatt. Ha azonban valaki ivott már abszintot úgy, ahogy annak idején a „bohémek” itták, akkor tudja, hogy már magának a rituálénak van valami hangulata, ami magával rántja az embert.

Mint minden alkoholos ital, így az abszint is mindenkire különbözőképp hat, de alapvetően melankolikus hangulatot okoz. Az ember merengeni kezd a világ dolgai felett. Ha megnézzük Degas, vagy akár Picasso abszintivóját, azt láthatjuk, hogy emberünk révetegen ül a pohara felett, mintha gondolkozna valamin. Ez a révetegség annak köszönhető, hogy régen még fekete ürömből készítették az abszintot, amitől az italnak enyhe hallucinogén hatása volt.

Pablo Picasso: Az abszintivó - a kontyos nő (1901) Ermitázs, Szentpétervár

Az abszintot ennek köszönhetően egyfajta tudattágításra is használták eleink. Nem véletlenül írta Oscar Wilde, hogy az abszint a zöld tündér. Sokan úgy vélték, hogy az abszintivás segíti a kreativitást, ezért múzsaként is emlegetik naplók és visszaemlékezések.

Érdekes egybeesés, hogy az abszint divatjának idején bontakoztak ki a máig meghatározó izmusok a művészetben. Ezek közül talán az impresszionizmus az, ami legközelebb áll az abszinttól befolyásolt állapothoz. Elég megnéznünk néhány impresszionista képet, és belegondolnunk, hogyan látjuk a világot jól beabszintozva.

Az abszint hallucinogén és egyéb hatásait jól mutatják a századfordulós abszint plakátok. Több plakát is jótékony italként reklámozta az abszintot, némelyiken az abszint a mámor allegóriájaként, vagy látomásként jelenik meg. Az egyik legszebb abszint plakátot Mucha készítette. Ezen egy nő látható lenge öltözetben, amint egy üveg abszintot tart az égnek. A plakát zsenialitása abban rejlik, hogy halványzöld színe miatt olyan, mintha abszinton keresztül látnák a képet. Mucha képi utalása a zöld tündérre a későbbi abszint plakátokon is megmarad.

Henri Privat-Livemont: Asinthe Robette (1896) Korabeli plakát

Persze, készültek plakátok és felhívások az abszint ellen is. Túlzásba vitt fogyasztásának rengeteg idegrendszeri betegséget tulajdonítottak. Többek között Van Gogh sárga korszakát is az abszintnak tudták be. Az abszintellenes plakátokon általában az ördög vagy a halál jelenik meg, és tölt abszintot az emberek poharába. De mint általában az ilyen ellen-kampányok, ezek sem bizonyultak sikeresnek, mert az embert mindig is vonzotta a veszély és a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az, amitől ennyire óvnak a jótét lelkek.

Vincent van Gogh: Csendélet abszinttal (1887) Van Gogh Múzeum, Amszterdam

Az abszintot később be is tiltották. A ma árusítható abszintok már nem fekete ürömből, hanem fehér ürömből állíthatók elő. (Hollandiában – hol máshol? – azonban még lehet kapni fekete ürömből készült abszintot.) A tiltás, az egykor volt dicsőség, a művészekre tett hatás, s nem utolsó sorban a ma is élő fogyasztási rituálé azonban napjainkban is mitikus itallá teszi az abszintot.

Szerző: Vereckei András