Amikor először szembesültem Párizs elképesztő multikulturalizmusával, izgalmasnak és érdekesnek találtam. Majd amikor a barátnőmmel beköltöztünk a város egyik legveszélyesebb külvárosi negyedébe – Pantinbe –, ahol nem hogy hollóból ritka a fehér, de emberből is, bevallom, féltem.

Nagyon távol álljon tőlem, hogy kollektíven erőszakkal gyanúsítsam az arab férfiakat, mégis éjszaka hazasétálva nyugodtabb lennék, ha történetesen jobban hasonlítanának az original európaiakra. Akárhogy küzdöttem az előítéleteim ellen, a negyed híre erősebb volt, hiszen még a rendőrök is figyelmeztettek, hogy nem kéne ideköltöznünk. Ez a felismerés pofonként ért: eddig kicsit segget csináltam a számból, mert mindig is a multikulturalizmus nagy támogatójaként tartottam magam számon. 

Egy barátom szerint azért félünk jobban az idegenektől, mert nem tudjuk első ránézésre megállapítani, hogy hova tartoznak és veszélyesek lehetnek-e, mert nem ismerjük az ő ’standardjüket’, vagyis az „átlag rendes ember” képét. Otthon is, akár tudatlanul is ilyen kategóriákba soroljuk a körülöttünk lévőket, és a veszélyesnek ítélt személyeket igyekszünk elkerülni. Az ismeretleneket, idegeneket, magunktól különbözőeket pedig hajlamosak vagyunk gyorsan ez utóbbi dobozba pakolni. Mert ugye jobb félni, mint megijedni, lehetőleg minden arabtól, feketétől (és cigánytól). Ezt tanácsolja a tv és a rendőr is.

A média és a társadalom manipulatív hatásai miatt felmentettem magam a kezdeti, már-már rasszizmussal fűszerezett félelmeim miatt való lelkiismeret-furdalástól. Úgy ítéltem meg, hogy sajnos természetes, hogy, ha egy magyar szőke húszéves lány Budapest kertvárosából Párizs arab negyedébe költözik, eleinte picit félni fog.

De aztán meglesz a minta. Ha az ember minden nap ide jön haza, és minden nap látja és megfigyeli ezeket az embereket. Nem arról beszélek, hogy megszokja a rosszat és összeszorított foggal imádkozva megy haza minden este, hanem arról, hogy megtapasztalja a valódi képét ezeknek az embereknek. Látja a családokat, a rengeteg mosolygó és nagyon aranyos kisgyereket a szerető apukákkal, amit nem mutatnak a tévében.

Két hónapja lakunk Pantinban, soha semmilyen atrocitás nem ért bennünket (pedig éjjel is jöttünk már haza, nem egyszer), sőt a fekete és arab férfiak többnyire jókedvre derítenek az utcán, amikor annyit mondanak: Bonjour Madame, Vous etes trés jolie, ami annyit tesz, hogy maga nagyon szép. És ennyi, semmi mást nem akar, csak közölni szerette volna, hogy szépnek talál. Nem Cicámnak szólít és nem megdugna. Madame és jolie.

Az önbizalmunk rendületlen tornászásán kívül egyéb előnyökkel is szolgál ez a kerület. Például ma vasárnap volt és viszonylag későn sikerült magunkhoz térni, ami Párizsban azt eredményezi, hogy aznapra kaja nélkül maradsz, hacsak nem mész étterembe. Itt nem divat vasárnap nyitva tartani, még a hipermarketek is bezárnak, mielőtt felkelnénk. Ugyanez a helyzet az éjszakai vásárlással: csak „I love Paris” bögre kapható 9 után a szuvenír shopokban. Kivéve ezt a varázslatos helyet, ahol „I love Paris” termékek nincsenek, tekintve, hogy turista erre még rémálmaiban sem járt soha, viszont egy kis pakisztáni mindentbele árus van a szomszédban, ahol van sör is, tészta is, meg telefonkártya is, amikor csak kell. A környéken az összes bolt nyitva van egész vasárnap, sőt hatalmas élet van. Ma megtaláltam a mennyországot, egy utcán fillérekért kaphatóak nagyon jó csizmák, táskák, fehérneműk, ruhák…  Minden kínai meg piaci bóvli kitudja honnan, de tényleg jól néznek ki és tényleg nevetségesen olcsó minden, olyan elképesztő kínálattal, amilyen a Champs Elysée-n sincs.

...és télen

A következő dolog, amiért hálásnak kell lennie mindenkinek, aki Párizsban él, de nem francia, az a kaja. Ha nem lennének gyrosok meg mindenféle népek olcsó fastfoodjai, éhen halnék. A francia kávézókat és éttermeket nem engedhetem meg magamnak és mellesleg, nem is dobom hanyatt magam a minden fűszert mellőző és Norbi-barát francia kajától.

Valamikor úgy véltem, hogy ez a város élhetetlen. Most már egyáltalán nem gondolom így. Ahogy azt sem gondolom, hogy egy pillanatig is félnem kéne az araboktól meg a feketéktől. Sőt, furcsa módon éppen ez utóbbiak teszik ezt a város élhetővé a számomra.

Mert ők etetnek, ruháznak, náluk vásárolok kaját, és éjjel kettőkor, amikor csak pont még egy sör hiányzik, ők nyitva vannak és adnak. Az sem véletlen, hogy Pantinben lakunk, itt épp feleannyiért kaptunk szobát, mint a Diadalív mellett. A bevándorlók azok, akik megteremtették a lehetőséget, hogy ne csak a felső tízezer tudjon ebben a városban élni. Lehetőséget kínálna a csóróknak is, hogy a vágyott Madame Paris-ban éljenek. Azon az áron, hogy ezért ők maguk éjjel-nappal dolgoznak.

Fotó: a szerző hozzájárulásával

Szerző: Kóbor Andrea